Emlékszem, nem is olyan rég, mikor még kamaszként magunkban vívódtunk. És érzelmektől vagy éppen indulatoktól túlfűtötten; bizony nem egyszer megégettük magunkat...

Majd gyerekként átadva magunkat a játék örömének, önfeledten játszottunk öntudatlanul. És mindenről megfeledkezve harcoltunk a téren, ha valaki elvette játékunk...

Most egészen kicsi gyerekek vagyunk. Ezért rácsos kiságyba tesznek. mert mi mászunk, és fel is állunk. Minket minden érdekel. De kiköpjük azt, amivel meg akarnak etetni bennünket...

Azonban hamarosan csecsemőkorba lépünk. Magához emel minket anyánk, s úgy táplál. És felvesz minket apánk, ki fontos dolgokról beszél nekünk. amiből semmit nem értünk. Majd bölcsőbe tesznek, s már hallom is dúdolnak valamit halkan.

És akkor - egyszer csak - megszületünk. Itt hagyjuk ezt az életet, s mindazt mi most fontos nekünk. és Isten útjára lépünk. Ahol testet ölt a gondolat, valósággá válik az akarat, s teret nyer a szándék. És egy akarat van csak, mely isteni, az isteni szándék szerint.

Meglátjuk a hasonlóságot mindenben - mert minden benne van, mindenben - ezáltal a hasonlóságra építünk. így egymást építjük. amíg össze nem érünk. Majd egyesülünk egymással, mert értjük egymást. S mindent érzünk is a világon, és átérzünk, így összeolvadunk a mindenséggel. A mindenség önmagunk. Ekkor eggyek leszünk. eggyek leszünk mindennel. A minden leszünk. eggyek leszünk Istennel. Mi magunk is Istenek leszünk. Az Isten leszünk. Egységben, egyetértésben, harmóniában.

Mindenhol vagyunk. mindig. A minden mi vagyunk. Most tér és idő felett létezünk. ezért itt időtlenül időzhetnénk bármeddig, s bármit megtehetnénk amit arra érdemesnek tartunk. Mindenről tudunk, ami van. S ami van, arról tudunk mindent. Azonban előbb-utóbb felmerül bennünk egy kérdés, hogy hát ez minden? akkor ennyi volna? Mert semmit sem tudunk arról, ami nincs...  Mindenki életében eljön egyszer a pont, mikor megkérdőjelezi m̶e̶s̶t̶e̶r̶é̶t̶  önmagát. S mivel választ adni mi magunk sem tudunk, így alászállunk, hogy kifejthessük. s kifejezhessük magunk.

Mert még csak Istengyerekek vagyunk. Így hát elindulunk egy úton, és Istentől némileg eltávolodunk. Habár Isten mindenhol ott van, és bennünk van. így őhozzá - bárhol is legyünk - bármikor visszatérhetünk. avagy visszatérhetnénk. Mégis van úgy néha, hogy túl messzire megyünk. és eltévedünk. Oly távol, oly messze érezzük őt magunktól. Már azt sem tudjuk, hogyan jutottunk el idáig. S úgy érezzük - bármit is teszünk - tőle csak egyre távolabb kerülünk. De a hiányát nem tudjuk tovább elviselni. és ebbe belehalunk.

Ekkor meghalunk. és öregemberré válunk. s az élet útjára lépünk. Szembesülünk önmagunkkal, gondolatainkkal, tetteinkkel. valamint hibáinkkal és hiányosságainkkal is. és mindezek következményeivel. Ugyanakkor felismerhetjük, hogy mindaz amivé lettünk önmagunk idéztük elő, s teremtettük meg a lehetőségét, miáltal azzá váltunk, akik vagyunk. És ezen a tényen erényeink, érdemeink és jellemünk se változtat. mert mégiscsak vagyunk, akik vagyunk. S azok vagyunk, akik lettünk.

Mi hoztuk meg a döntést, hogy elindulunk. és mi indultunk el. Mi léptünk erre az útra, és mi nem fordultunk vissza. Eldöntöttük azt is mire gondoljunk, és arra gondoltunk amit eldöntöttünk. Meg azt is, mire irányuljon a figyelmünk. meg hogy mire nem figyelünk. És figyeltünk amire akartunk, s akartuk amit figyeltünk. Azt tettük, amit tenni kívántunk. de nem kívántuk volna, amit műveltünk. Bár folyamatosan figyelmeztettek minket az érzéseink, de azokra sem figyeltünk.

Az érzés azt jelenti, nincs más. csak mi magunk. Ha egyszer minden vagyunk. És mi mégis úgy látjuk; vannak mások. És mi máris csak magunk maradtunk. Mert a mások mi nem vagyunk. Így hát nem is vagyunk. Csak közben felnőttek lettünk.

Azonban ez semmit sem számít, csak az mi magunk milyenek vagyunk. igazából. Mi az mit mi legbelül őszintén gondolunk. S hogy annak ellenére? vagy éppen azért?...  amit mások mondanak vagy gondolnak; nincs jelentősége. A mások csak kifogás. A többi meg terelés.

Amit teszünk mi tesszük, s amit nem teszünk azt mi nem tesszük. Ennyi az egész. Csak ez számít. és ez minden. Teljesen mindegy kire hárítunk. Az is mindegy mivel takaródzunk. A felelősség a miénk. és csak a miénk.

Hiába ugatnak a kutyák. Lehetőség mindig van. Nem adják, de venni se lehet. Az idő nem szalad. S mindig arra van, amire fordítjuk. Pont ez benne a jó. Végső soron erre megy ki minden játék. Ki a hunyó.

Mégis merengünk néha. Hatással vagyunk magunkra. És magunkat megpillantva eszmélünk a világra. Világ az van. de mi is vagyunk. És világunk olyan, amilyenek mi vagyunk.

A látásban akadályoz minket önmagunk. az akivé lettünk, akik vagyunk. Így hát feledünk, elfelejtjük kik vagyunk. Először fedjük, majd fedezzük magunk.

Nem emlékszünk, mert emlékeink ellentmondanak nekünk. Arról nem tudunk, amiről nem akarunk. De amit tudunk se tudjuk igazán, csak úgy valahogyan. vélekedünk.

Nem vagyunk akik lehetnénk, mert vagyunk akik lehetünk. Ha emlékeznénk, mindent megtennénk. ugyanúgy újra. Így viszont, nem tudjuk mit kell elkerülni. de azt se, mit mutat az óra.

Azonban valamilyen érthetetlen oknál fogva nem fog rajtunk idő vasfoga. Időről időre megújulunk, s az idő előrehaladtával megfiatalodunk, és hihetetlen módon de egyre fiatalabbakká válunk.

Teljességgel megifjodunk. Míg egészen fiatalok nem leszünk. s a végén újjászületünk

Újjászületünk gondolatban
             gondolatainkból szavak lesznek

Újjászületünk szavakban
             szavainkból tettek lesznek

Újjászületünk tettekben
             tetteinkből szokások lesznek

Újjászületünk szokásokban
             szokásaink formálják a jellemet

Újjászületünk jellemben
             jellemünk mutatja meg önmagunk

Újjászületünk  'nmag 'nban
             ekkor már tenmagunk írjuk sorunk

S újjászületünk ebben a sorban

             mi mindannyian