Ültem a szobámban, ahogy mindig is szoktam. és pont ott ültem, ahol szoktam. kissé fáradtan, félig magam alatt. A szemem már majdnem magától lecsukódott. Késő éjjel volt, aludni kellett volna már. Amikor meghallottam…

… és akkor meghallottam. hogy szinte már torkaszakadtából ordítva kiabál. végső kétségbeesésében felzaklatottan. Közben zörög, csattog, és dühödten dolgokat dobál s ver a földhöz. Egyedül volt, mégis rendkívül ingerült, és szüntelenül csak mondta és mondta megállíthatatlanul. Majd magába roskadva zokogva bőg elkeseredetten, és utolsó reménységeként meghallgatásért fohászkodik.  Egy hang.   a fejemben.

Megszólítottam.    ~    Nem kell, hogy aggódj.

Magam is meglepődtem ezen a hangnemen, s kiváltképp ezen a szituáción.

De folytattam, és megkérdeztem még tőle,    ~    lehetek valamiben a segítségedre?

Szemmel láthatóan meglepődött ezen. Kicsit el is érzékenyült. Nem számított rám. Igazából nem tudom, számított-e valamire. Szemébe néztem, és átöleltem. persze képzeletben. Aztán megkönnyebbült, mint ahogy én is. Megnyugodott. végül elcsendesedett.

⌁ ⌁ ⌁

Kitisztul az idő, s elül a vihar. Volt már vihar nem is egy. ezután is lesz még bizonyára. Két vihar közt viszont kisüt a Nap, és felragyog az ég. A rossz idő sosem tart olyan sokáig, mint a jó. A nappalt éj követi, az éjt pedig nappal.

Minden nap látjuk magunkat. Bár erről lehet nem tudunk.
Mindenben és mindenkiben magunkat látjuk.
S ha mégsem így lenne, találkozunk a  ᴛᴇʀ ᴇᴍ ᴛӧ ᴠᴇ́ɴ ᴇ́ʟ.